3. Cute stranger

3. Cute stranger

- Valami baj van? - nézett rám a srác, teljesen higgadtam, de a kíváncsiság egy apró darabja is ott csillogott a szemében. - Rosszat mondtam?  - értetlenkedett, mintha emlékezetkiesésben szenvedne.

- Á, dehogy - ellenkezdtem, nevetve. - Végülis már hozzászoktam a hozzád hasonló elkényesztetett kis csákókhoz - tettem hozzá közben végig mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Tudod, azok akiknek kisebb bajuk is nagyobb, mint az udvariasság - magyaráztam, kissé fölényesen.  Ekkor mintha Neki is leesett volna a tantusz... elvégre, jobb később mint soha, nemdebár?

- Sajnálom, hogy félreértetted a viselkedésemet - lépett közelebb hozzám, végig a szemembe nézve. Az a káprázatos, hatalmas, ígéző szempár mikor az enyémekre tévedt... úgy éreztem, menten elolvadok. Ha nem rázom meg rögtön a fejem, talán megcsókoltam volna. De szerencsére még épp időben magamhoz tértem, majd felnevettem azon az öntelt, beképzelt, egoista hangnemén, amit használt.  - Most min nevetsz? - méltatlankodott, összeráncolva a szemöldökeit.

- Éppen azon töprengem, hogy lehet valaki ennyire önimádó, fölényes  és .... elkényeztetett anyuci kedvence - fejeztem be a mondatot, a tőlem telhető legytöbb ellenszenvvel a hangomban.

- Nem mondták még neked, hogy ne ítélkezz első látásra? - kérdezte kicsit ingerülten, továbbra is rajtam tartva a tekintetét. - Hm? - tette hozzá várakozóan.

- Hahh.. - horkantam fel. - Nem stílusom az ítélkezés... csak kivételes alkalmakkor - válaszoltam pimaszul, hisz nem volt miért megjátszanom magam. Ez csak egy jóképű idegen, akit úgysem látok többet. Miért kellene illedelmes lennem vele, azok után, hogy átnézett rajtam?

- Tényleg? Nekem nem úgy tűnik... - húzta el az utolsó szót, a végén elmosolyodva. - Amúgy, Ed vagyok - nyújtotta felém a kezét, kedvesen. - Ed Westwick - kacsintott rám, miután kezet ráztam vele. Nem értettem a kacsintásának az okát, ezért nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki.

- Én Lisa vagyok - mosolyogtam rá, kicsit erőltetetten.

- Az Elisabeth egy gyönyörű név... - bókolt, amin picit megdöbbentem. Nem értettem a szándékait. Először lekezelően bánik velem, most meg... udvarolni próbál? Vagyis, csak szeretné.

- Igen az  - motyogtam hangtalanul.  - Az Edward is egy nagyon egyedi név - folytattam áttérve az Ő nevére, hogy ne hallgassak, de rosszul tettem. Véletlenül felnéztem rá és a tekintetünk ismét összeakadt.

- Tudod mit, Liz? - nézett rám olyan arcot vágva, mintha valami épp eszébe jutna. Kíváncsian vártam, mit akarhat mondani. Némán álltam a tekintetét, míg meg nem szólalt. – Holnap lesz egy buli az Angel’s Share-n, gyere el – bíztatott elvigyorodva. Furcsán hatott rám az invitálása, tátott szájjal meredtem rá. – Itt a címe – nyújtott felém egy névjegykártyát. – A hátoldalán van az igazi címe – kacsintott rám, útbaigazítva. – Tudod, elég nehéz megtalálni – folytatta magyarázatként.

- Ö, lehet hogy benézek – villantottam rá egy halvány mosolyt, mire ő felkacagott. – De most mennem kell – siettem elbúcsúzni, majd körülnéztem, de Demit sehol sem találtam. Feltételezem már javában fogyassza a pizzáját.. amiért nem is hibáztathatom őt.

- Rendben, akkor holnap – búcsúzott el ő is, majd leintett egy taxit. Még egy intésre visszafordult hozzám, majd beszált a taxiba és elment. Én pedig ott maradtam egyedül, reménytelenül várva az égi jelet, vagy legalább valami magyarázatot az előbb történtekre. Elmosolyodtam visszagondolva a jóképő idegenre, Edre, akire ha jobban belegondolok nem is illenek az előbb felsorolt tulajdonságok. Rendkívül kedves és udvarias volt, de lehet hogy ezt csak én hoztam ki belőle azok után, hogy lehordtam a sárga földig. Végig ezen törtem a fejem, miközben beléptem a pizzázóba és tekintetemmel kiszúrtam Demit az egyik asztalnál üldögélve.

- Na végre, már azt hittem elraboltak – szólalt fel idegesen, miközben leültem a vele szemben levő székre, de ez a komoly hanglejtése sem tartott sokáig. – Amúgy, ki volt az a pasi? – nézett rám kíváncsian, esdeklő kutya szemekkel kémlelve.

- Ednek hívják – válaszoltam a kérdésére bizonytalanul, mintha teljesen hidegen hagyna a kiléte. Ezt Demi is észrevehette, mert furcsán nézett rám. – De kit érdekel? Úgysem látom többet – tettem hozzá  a legnagyobb természetességgel. Azt a meghívást már nem állt szándékomban közölni vele, hiszen még a végén leszidna mert nem tartom tiszteletben a programjait… ugyanis ő már eltervezte, hogy hova fogunk menni holnap este. Időközben a pincér is megjelent, egy harminc év körüli, tüsi hajú csöppet sem jóképú fiatalember, hogy felvehesse a rendelésünket.

- Én már rendeltem – emlékeztetett Demi, a késésemre célozva.

- Egy Hawaiit kérek – böktem az étlapon szereplő legszimpatikusabb pizzára. – És egy narancslevet – folytattam az itallal, persze előbb rápillantva a Demi poharában levő löttyre.

A pincérfiú bólintott és elment, majd alig két perc múlva már vissza is tért az üdítőmmel a kezében. Kitöltötte, majd távozott.  Kivételesen Deminek esze ágában sem volt kizökkentenie a magánszférámból, és hagyta hogy némán kémleljem az előttem levő narancsszínű löttyöt. Aztán megszólalt és teljesen átlagos témákról kezdett el fecsegni. Nem értettem a gondolatváltozásának az okát, de nem is törődtem vele túlzottan. Inkább hálás voltam neki, amiért megért. Az a pasi… nagyon felkavart beülről. Annyira nagy hatással volt rám a jelenéte, hogy rendesen megijedtem, hiszen soha ezelőtt nem történt még ilyesmi velem, legalábbis az ellenkező nem miatt. Ed Westwick, vajon miért a teljes nevén mutatkozott be? Ismernem kellene valahonnan? Vagy ez csak egy tipikus new yorki viselkedésmód? Itt így szoktak bemutatkozni? Fel is tettem egy kérdést Deminek, természetesen burkoltan, teljesen átlagos hangnemben.

- Mondd csak, errefele milyenek az emberek? – tettem fel a lehető legidiótább kérdést. Természetesen csak a beszédükre voltam kíváncsi, de hát nem kérdezhetek rá nyíltan anélkül, hogy gyanút fogna. Látszólag nem tűnt fel neki semmi különös a kérdésemmel kapcsolatban, talán el is hitte, hogy csak a kíváncsiság furdallja az oldalamat.

- Büszkék és gögősek – felelte nyersen és tömören, mire én zavaromban felnevettem. Persze, hogy azok… és én már ki is fogtam a legbüszkébb ürgét közülük. – És imádnak visszavágni a rosszakaróiknak… - tette hozzá figyelmeztetőül. – Ugyhogy vigyázz velük és próbálj meg nem borsót törni az orruk alá – javasolta összeszűkült tekintettel, mire bennem valami kattant. Pont ezt tettem az imént azzal a hapsival, de ő egész másként fogta fel a dolgot, ugyhogy nagyon remélem nem sértődött meg a szavaimon és nem akar kinyiratni az első adandó alkalommal. Kitudja, lehet, hogy jóban van az FBI-al is? Elég, ráztam meg gyorsan a fejemet, majd Demire néztem.

- Nyugi, nem abba a típusba tartozom – mosolyogtam rá nyugtatóul.

- Oké – szótagolta elvigyorodva, majd témát váltott. Ezuttal a new yorki hírességekről tartott kiselőadást, a Manhattani nagykutyákról, hogy ha ne adj isten összefutnák velük, nehogy keresztülnézzek rajtuk. Kíváncsiságból rá kérdeztem a nevükre is, titkon imádkozva, hogy a Westwick ne szerepeljen közöttük. Megnyugtató sóhaj hagyta el a számat, mikor a W betűvel kezdődő családnév említése nélkül fejezte be a felsorolást.

Időközben a pizzánk is megérkezett, így a fecsegésünk nemsokára átváltott csámcsogásba, persze csak visszafogottan. Közbe közbe váltottunk még néhány szót is, de többnyire csak az ételről.

- Hm, ez mennyei volt – nyaltam meg az ajkam elégedetten, mikor mindketten sikeresen kivégeztük az előttünk elterülő hatalmas pizzatésztát. Épp a pincér által hozott borítékot vettem volna a kezeimbe, mikor Demi megakadályozott, és elvette azt előlem.

- Örülök neki – mosolygott az arcomba, mintha mi sem történt volna -, de a számla rám tartozik! Lesz még alkalmad bőven pénzt költeni, nyugodj meg – kacsintott rám hamiskásan. Egy haragos sóhaj kíséretében inkább ráhagytam a dolgot. Nem szeretem amikor kihagynak a számla intézéséből. Úgy tartom jónak, hogy ha eszek akkor fizessem is ki legalább a menű rám eső részét.

Az ügy sikeres lezárása után elhagytuk a pizzázót és elindultunk feltérképezni New York legszínesebb és legdrágább bevásárlóközpontjait – pechemre engem ezzel sohasem tudtak jobb kedvre deríteni, sőt mindig is utáltam nagy dolgot csinálni a vásárlásból. Félre értés ne essék, nem vagyok a farmer-póló hive, szeretek választékosan öltözködni, csak hát ha tehetném inkább kihagynám az új ruhák szerzésének a vásárlás részét. Most azonban minden akaraterőmet bevetve igyekesztem jó képet vágni a dologhoz. Műmosollyal az ajkamon hagytam, hogy rám kényszerítse a világ leghíresebb divattervezőinek legdrágább és legszebb kreációit, anélkül, hogy ellenkeznék. Bevallom, egy picit élveztem is a dolgot, főlem mikor a Burberry és a Gucci cuccokhoz értünk.

- Á, Demi én mindjárt kidobom a taccsot – ámuldoztam már a kirakatok láttán. – Tudod, hogy most minden eszembe jut az utóbbi fél évből, amit eddig elmulasztottam megvenni? – próbáltam mérgesen nézni, de elnevettem magam.

  Szinte az egész napunk így töltöttük, üzletből üzletbe járva míg be nem szereztük a szükéséges kellékeimet Demi listájáról. Pontosan, listát írt azokról a cuccokról amikre szükségem lesz a Nagy Almában való tartózkodásom alatt. Estélyi ruhák, tűsarkúk, táskák, smink kellékek, meg egy csomó egyéb csecsebecse, amiknek ezidáig fogalmam sem volt a létezésükről. Teljesen kimerülve estünk át a küszöbön estefele, mikor végre valahogy hazatértünk. Én anélkül, hogy megvárnám barátnőm tiltakozását szaladtam be a mosdóba, hogy minél előbb elmerülhessek a habokban. A kádat feltöltöttem forróvizzel, ráöntve az imádott tusfürdőm tartalmának felét – minek spórolni, mikor úgyis vettünk már mast? – és rá pár percre már lubickoltam is benne. Nem tudni mennyi ideig maradhattam a viz alatt, mert teljesen elveszítettem az időérzékemet, csak annyi bizonyos, hogy időközben a viz kihűlt és a habok is elfogytak. De közben teljesen átadtam magam a gondolataimnak. Újra átéltem az első new yorki  napom eseményeit, a városnézést, a pizzázást, a bevásárló körutat, valamint azt a rejtélyes találkát azzal a szépfiúval. Ed Westwick ígéző szemei mély nyomokat hagytak a fejemben, mert akárhányszor próbáltam, sosem tudtam eltüntetni őt a gondolataim közül. De nem bantam, hiszen a lelkem mélyén mintha megéreztem volna, hogy még fogok Vele találkozni.

Na, mit szóltok? :):)

3. Cute stranger

Nos, tudom, hogy elég későn, de rádöbbentem, hogy semmiképpen sem szeretném letörölni azt a blogomat, ahol életem legelső saját törijét írom. Tudom, tudom, nincs mentség arra,  hogy hónapok óta semmit sem hallattam magamról... de igyekszem, már amennyire ez lehetséges, bepótolni a hiányomat. Talán sikerülni fog, talán nem.. de egy próbát megér.
Addig is, míg töröm a fejecskémet a folytatásról, mert egy-két dolgot át kell még gondolnom, megpróbálok összekaparni egy rövid előzetesféleséget... Nem túl nagy szám, de egy jó kezdet (=

- Valami baj van? - nézett rám a srác, teljesen higgadtam, de a kíváncsiság egy apró darabja is ott csillogott a szemében. - Rosszat mondtam?  - értetlenkedett, mintha emlékezetkiesésben szenvedne.
- Á, dehogy - ellenkezdtem, nevetve. - Végülis már hozzászoktam a hozzád hasonló elkényesztetett kis csákókhoz - tettem hozzá közben végig mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Tudod, azok akiknek kisebb bajuk is nagyobb, mint az udvariasság - magyaráztam, kissé fölényesen.  Ekkor mintha Neki is leesett volna a tantusz... elvégre, jobb később mint soha, nemdebár?
- Sajnálom, hogy félreértetted a viselkedésemet - lépett közelebb hozzám, végig a szemembe nézve. Az a káprázatos, hatalmas, ígéző szempár mikor az enyémekre tévedt... úgy éreztem, menten elolvadok. Ha nem rázom meg rögtön a fejem, talán megcsókoltam volna. De szerencsére még épp időben magamhoz tértem, majd felnevettem azon az öntelt, beképzelt, egoista hangnemén, amint használt.  - Most min nevetsz? - méltatlankodott, összeráncolva a szemöldökeit.
- Éppen azon töprengem, hogy lehet valaki ennyire önimádó, fölényes  és .... elkényeztetett anyuci kedvence - fejeztem be a mondatot, a tőlem telhető legnagyobb ellenszenvvel a hangomban.
- Nem mondták még neked, hogy ne ítélkezz első látásra? - kérdezte kicsit ingerülten, továbbra is rajtam tartva a tekintetét. - Hm? - tette hozzá várakozóan.
- Hahh.. - horkantam fel. - Nem stílusom az ítélkezés... csak kivételes alkalmakkor - válaszoltam pimaszul, hisz nem volt miért megjátszanom magam. Ez csak egy jóképű idegen, akit úgysem látok többet. Miért kellene illedelmes lennem vele, azok után, hogy átnézett rajtam?
- Tényleg? Nekem nem úgy tűnik... - húzta el az utolsó szót, a végén elmosolyodva. - Amúgy, Ed vagyok - nyújtotta felém a kezét, kedvesen. - Ed Westwick - kacsintott rám, miután kezet ráztam vele. Nem értettem a kacsintásának az okát, ezért nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki.
- Én Lisa vagyok - mosolyogtam rá, kicsit erőltetetten.
- Az Elisabeth egy gyönyörű név... - bókolt, amin picit megdöbbentem. Nem értettem a szándékait. Először lekezelően bánik velem, most meg... udvarolni próbál? Vagyis, csak szeretné.
- Igen az  - motyogtam hangtalanul.  - Az Edward is egy nagyon egyedi név - folytattam áttérve az Ő nevére, hogy ne hallgassak, de rosszul tettem. Véletlenül felnéztem rá és a tekintetünk ismét összeakadt.
- Tudod mit, Liz? - nézett rám olyan arcot vágva, mintha valami épp eszébe jutna. Kíváncsian vártam, mit akarhat mondani...

Remélem meg lesztek elégedve ezzel a részlettel :)

1. dij

Ezer köszönet az 1. dijamért Viviennek!!

Amit be kell tartanom:
- Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról

- A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell

- 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek

- 11 embert meg kell jelölni és linkelni

- Nincs visszaadás/visszajelölés

Hát erről én mostidáig nem is tudtam, de még a jelölőm sem tett fel kérdéseket, ezért az a kritérium elvből ki van lőve.

 11 dolog rólam:

* Kedvenc szinem: piros, fekete, lila, rózsaszin

* Általában optimista vagyok, de van amikor áttérek pesszimistába.

* Önbizalomhiánnyal küszködök.

* Jobban örülök egy fejezethez fűzödő kommentnek, mint egy új rendszeres olvasónak.

* Kedvenc sorozataim: Vámpirnaplók, Once upon a time, Gossip Girl, Pretty little liars.

* Ennek a történetnek a megirásához az ihlet a Gossip girl c. sorozat megnézése során alakult ki bennem.

* Jobban szeretek elolvasni egy regényt, mint megnézni a belőle készült filmet.

* A főszereplő lány életét nagyrészt az enyémről mintáztam.

* Szeretem a rock zenét(The pretty reckless, Paramore, Linkin Park)

* Régebb volt egy kb 1 évig tartó emós korszakom (csak feketét hordtam meg hasonló hülyeségek)

* Szeretek irni(haha, gondoltátok volna), és idegen nyelveket tanulni.

11 kérdés:
1. Mióta foglalkozol az irással?
2. Mi inspirál téged a legjobban?
3. Ha szerepelhetnél egy regényben, mi lennél, illetve miről szólna a könyv?
4. Kávé vagy tea?
5. Csoki vagy fagyi?
6. Van háziállatod?
7. Ki a kedvenc iród/irónőd?
8. Szeretsz tűsarkúban járni?
9. Milyen napon születtél??
10. Ha találkozhatnál egy hirességgel, ki lenne az?
11. Mi leszel, ha nagy leszel?

Akiknek továbbküldöm:

• Filia lunacy
• Sweetheart
• Frenzy of Change

Ennyi legyen elég :)

2. fejezet: Üdv New York!!

Végre valahára elkészült a fejezet!! Élvezzétek!! Remélem elnyeri majd a tetszéseteket!! :)

2. Üdv New York!!

 

  Szinte csettintésre telt el az a két nap. Mire észbe kaptam, már ott álltam a repülőtéren a New York-i gépre várva. Igaz, sikerült mindent elrendeznem amit az utóbbi napokban terveztem, elbúcsúznom a hozzám közelállóktól, boldogítanom még picit anyuékat, bosszantanom a tesómat – na jó, ezt már kevésbé. Egyszóval mikor elérkezett a pillanat, már semmi sem állt az utamba, készen álltam rá, hogy tárt karokkal fogadhassam az új életemet. Mert biztos voltam benne, hogy az életem odaát teljesen meg fog változni. Remélem jó irányba.

- Lisa, gyere már! – Emelte meg a hangját anya, amivel el is érte a kívánt hatást. Sikerült kijózanodnom. – A gép mindjárt felszáll – mutatott az órájára, majd elkezdett lökdösni előre.

- Oké – álltam szembe anyuval. – Nyugi, lélegezz mélyeket! – Szükségét éreztem annak, hogy megnyugtassam a lelkileg idegronncsá vált mamámat. – Minden rendben lesz – öleltem magamhoz búcsúzóul. – Ígérem hívni foglak, ahogy leszáll a gépünk!! – Kiáltottam utána, majd siettem felszállni a repülőre. Néhány perces keresés után sikerült megtalálnom Demit, aki kiszúrva engem rögtön szabaddá is  tette az ablak felőli helyet.

- Ez az első repülésed – magyarázta mikor helyet foglaltam a belső ülésen. – Jogod van gyönyörködni a tájban!

  Egyelőre félre kellett tennünk a társalgást, mivel a stewardess szólt, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet, mert hamarosan indulunk. Teljesen az ablaknak préselődve integettünk a szüleimnek és Hilarynek amíg csak látszottak. Alig pár perc múlva, már nem láttunk mást csak az egyre csak zsugorodó várost és a felhőket. A látvány melyet ez utóbbi nyújtott hihetetlenül gyönyörű volt.  Később megunva a táj szépségének kémlelését, ott folytattuk a beszélgetést ahol abbamaradt.  A fél napos utat kész kin szenvedés volt túlélni, de szerencsére Demi sikeresen elterelte a figyelmemet a történeteivel. Ennek a lánynak több mondanivalója akadt ezalatt a néhány óra alatt, mint a jelenlegi elnöknek megválasztása idején. Részletes bemutatást tartott a városról, a lakóiról, a leggyakrabban látogatott szórakozóhelyekről és többek között az egyetemről is. Mialatt beszélt, én csak bólogattam, esetleg okéztam. Ebbe a hosszú beszélgetésbe sikeresen bele is aludtam, csak akkor ébredtem fel mikor a stewardess szólt, hogy pár perc múlva landolunk. Haragudtam is magamra, mikor rájöttem, hogy átaludtam az egész utat.

A stewardess szavaira az adrenalin bennem megkétszereződött, annyira izgatottá váltam. A város fentről nézve felülmúlhatatlan élményt nyújtott. Annyira hihetetlennek bizonyult ez az egész, hogy megkértem Demit csípjen meg, hátha felébredek. Legnagyobb sajnálatomra tényleg megtette. A jó hír viszont az, hogy nem álmodtam. Legalábbis nem változott a helyszín. Tényleg egy landolni készülő repülőn ülök a világsztár barátnőm társaságában. Miután földet értünk, megkerestük a bőröndjeinket és egy taxival mentünk a szállás helyünkre. Kerek 15 percen keresztül utaztunk, mikor megálltunk egy hatalmas épület előtt. - Megjegyzem, én élveztem, hogy gyönyörködhetek a zajos belvárosban, azonban Demi végig sóhajtozott. - Csodálkozva néztem barátnőmre, mire az mosolyogni kezdett.  Kifizette a taxit, majd megkérte a sofőrt, hogy segítsen behordani a csomagjainkat. Egy egyszerű 10 emeletes tömbhöz lakás felé tartottunk. Be kell valljam, kellemesen csalódtam a Demi által kiválasztott lakásban. Átlépve a ház küszöbét, egyenesen a lift fele tartottunk, hogy felvihessük a csomagokat a szobánkba. A sofőr barátságosan behelyezte az összes bőröndöt a liftbe, majd elköszönt és távozott.

Némán fürkésztem, ahogy barátnőm megnyomja a nyolcas gombot, mire a lift elindult.

- Na mit szólsz? – kérdezett rá tapintatosan a véleményemre. Sejtettem, hogy attól tart, netán túlzásokba esett és kifogásolni valóm lesz.

- Ne aggódj – nyugtattam meg. – Tökéletesen választottál – dicsértem vigyorogva. Később pimaszul még hozzátettem: - Bevallom először kétségeim támadtak, hogy netán félreértetted a szavaimat. De most már nyugodt vagyok és teljesen elégedett a választásoddal. -  Együtt nevettünk fel.  Közben meg is érkeztünk, így félbehagyva a nevetéssel kezdtük el egyenként kiszedni a bőröndöket a liftből.

- Igen? – fordult felém, miután az utolsó bőrönd is sikeresen ki lett véve. – Akkor vegyél fel pár csomagot és induljunk a szobánk felé. Reméljük az is ugyanígy elnyeri majd a tetszésedet!

  Felvettem annyi bőröndöt amennyi csak elfért a két kezemben, majd követni kezdtem Demit a leendő otthonunk fele. Átlépve a küszöböt, az első dolgom volt végig járni a szállásunkat. Nem volt az a filmekből ismert első osztályú lakosztály, de az én ízlésemnek pont megfelelt. Két szóval tudnám jellemezni: kellemes és tágas. Az egész mindössze két hálószobából, egy hatalmas nappaliból, egy konyhából, egy teraszból és két fürdőszobából állt. Mikor végeztem a körúttal, fáradtam terültem el a nappaliban levő kanapén.

- Tetszik? – kezdett el kérdezősködni barátnőm, amint leült mellém. – Valld be ha nem!

- Ennél szebbet akarva sem találhattál volna – áradoztam.

  Hasonlóan éreztem magam, mintha Manhattan legszebb lakosztályába költöztem volna be az imént. Ezt Deminek is szóvá tettem, de ő nem bírta ki nevetés nélkül.

- Akarsz pihenni vagy tusolás után mehetünk is tovább? – Állt fel olyan  hirtelen, hogy szinte megijedtem.

- Máááris? – húztam el a második betűt.

- Ez már csak ilyen – kuncogott. – New York sosem alszik, ezt jól jegyezd meg!

- Világos - szalutáltam, majd mintha puskából lőttek volna ki ugrottam fel. – Letusolok aztán mehetünk! – A bejárat elé érve felkaptam a bőröndjeimet, majd  kíváncsian fordultam vissza, mert rájöttem, hogy nem választottuk még ki a szobákat.

- Az lesz a tied, amelyik jobban tetszik!! – Ekkor még nem értettem a nagylelkűségének okát, csak mikor újból kritikusabb szemmel vethettem egy pillantást rájuk. Méretben és stílusban hasonlóak voltak. Mindkettőhöz külön fürdőszoba is járt. Végül azt a szobát választottam, amelyikben a fürdőszoba két harmadát egy kád foglalta el. (Mivel a másikban tus kabin volt.)

Lepakoltam a csomagokat az egyik sarokba, majd kikerestem a nesszeszerem, hogy minél tovább áztathassam elgémberedett csontjaimat a habokban. Nem is siettem el a fürdést, úgy fél óra múlva szállhattam ki a kádból, mikor a víz már kihűlt és a habok is elfogytak. Magam köré csavartam egy törülközőt és visszatértem a bőröndjeimhez, kiválasztani a tökéletes összeállítást egy New York-i túrához. Hosszas turkálás után valahogy sikerült kiválasztanom egy farmer sortot, egy pánt nélküli topot és egy hozzá passzoló magassarkú szandált. A hajamat kisimítottam, szolidan kisminkeltem magam, betettem a kontaktlencsém és már indultam is a nappaliba, ahol Demi már tárt karokkal és dühös íriszekkel várt rám. Szerencsére volt benne annyi tisztesség és  nem rombolta le a jókedvemet azzal, hogy ismét a fejemhez vágja mennyire nem tudok sietni. Helyette inkább felkapta a kézitáskáját, én is felkaptam a magamét és már indultunk is.

Mivel eleve Brooklynban laktunk, természetesnek vettük, hogy először a Brooklyni hidat nézzük meg közelebbről. Szinte hihetetlen volt, ahogy gyalog kellett átmentünk a hídon. Előtte persze Demi kifizette a sofőrt, némi borravalót adva.  Annyira belemerültem a látvány világba, hogy ha Demi nem fizet, nekem eszembe sem jutott volna. Szégyen, de pillanatnyilag csak a jelenre tudtam gondolni. Felülmúlhatatlan érzés kerített hatalmába, miközben átsétáltunk Brooklynból Manhattanbe.

Onnan egy újabb taxival a Times Square-re tartottunk. Demi állítólag ismert egy jó kis éttermet a környéken. Állítása szerint ott remekül főznek, megengedhető áron. Picit furcsálltam, hogy a hely pont a Times Squere szélén helyezkedik el, de nem törődtem vele. Ezúttal rá bíztam mindent, hiszen jobban ismeri a várost mint én. Mivel nem álltunk meg nézelődni, kénytelen voltam beérni  azzal amit a taxiból láthattam. De már az is fantasztikus látványt nyújtott. Amerre csak ellátsz  mindenhol színesebbnél színesebb reklámok diszitik a tömb házak falait. Remélem szilveszterkor is visszajövünk, mikor azt a híres labdát eresztik le éjfélkor.

- Ígérem holnap este olyan helyre viszlek, ahová csak sztárokat engednek be!! – Ezzel a mondatával sajnos nem érte el annyira a kellő hatást, mint szerette volna. Engem nem feltétlenül hoztak lázba a világ legdrágább szórakozó helyei, simán megelégedtem egy szerényebb típussal is. – Hé, több lelkesedést – biztatott, mire felnevettem.

  Mosolyt erőltetve az arcomra néztem rá, majd fordultam vissza az ablakhoz.

Elég lassú volt a forgalom, ezért beletelt bő tíz percbe mire megálltunk John Pizzériája előtt. Mialatt Demi a taxist fizette ki, én kiszálltam, hogy vethessek egy pillantást a helyre belülről is. Annyira megfeledkeztem a külvilágról, hogy észre sem vettem, mikor szemből egy járókelő belém jött.

- Elnézést – kértem bocsánatot hangosan, majd felnéztem az illetőre.

  Egy pillanatra úgy tűnt mintha rajtam felejtette volna a tekintetét, de anélkül, hogy mondana is valamit szólt bele ismét a telefonjába. Első ránézésre egy jóvágású 25 év körüli, öntelt frissen lediplomázott ügyvédnek látszott, és ezt a címkét már sehogy sem tudja levakarni magáról.

- Bocsánat – felelte végül nyersen, majd távozott.

- Öntelt marha – kiáltottam utána, amivel elértem, hogy visszaforduljon.

Na?? :D Kapok érte pár kommentet?

2. feji cime

Készül a 2. fejezet!!! Előljáróban annyit megsúgok, mi lesz a cime: Üdv New York!! Hát igen eljött már az ideje, hogy főhösünkkel megismertessük a Nagy Almát.
Végül de nem utolsó sorban még egy kis képecskét is posztolok Lisáról..

1. fejezet: Meglepetés

Végre valahára elkészültem az 1. fejezettel, amit meg is kellene ünnepelni xD  Na mindegy, jó olvasást!!
Kíváncsian várom a véleményeiteket!!!! :)

1. Meglepetés

 

       A nap hátralevő részében csak vigyorogtam. Nem számított, hogy milyen házi munkát sóztak a nyakamba, akkor, abban a kedély állapotban bármire képes voltam. Porszívózás, mosogatás, ami drága apámnak csak eszébe jutott.

Még akár autót is szereltem volna, de azt valljuk be ő sem díjazná. Mivel nem volt különösebben mivel elütnöm a délutánom, és Hilaryt sem tudtam elérni, rászántam magam egy kis sütésre. Nem törődtem a kinti kánikulával sem, csupán jól akartam érezni magam. Előszedtem egy serpenyőt és neki kezdtem palacsintát sütni. Mivel ez az első eset, hogy rászánom magam ilyesmire utána kellett néznem néhány apróságnak az interneten. Bő 15 perc múlva készültem el a finomsággal. A végeredmény 14 csokoládé krémes és 7 lekváros palacsintából állt. Az első kettőn kívül, melyet sikeresen elégettem finomra sikerült. A csokisból elfogyasztottam ötöt, míg a lekvárosból csak egyet kóstoltam meg, majd a többit félretettem a hűtőbe, a család többi tagja számára.

A szüleimen kívül volt még egy 13 éves húgom is, Lucy, akivel szinte nem telt el nap, hogy ne ugorjunk egymás nyakának. Folyton ettük egymást, de azért baj esetén ki  is álltunk egymás mellett. Akár egy tipikus testvérpár.

Délután anyu érkezésére szépen megterítettem az asztalt, hogy ne lepődjön meg annyira mikor feltálalom előtte a desszertet. A palacsintám mindhármuknak ízlett, szinte fájt az arcukon megjelenő döbbenet, mikor megkóstolták a főztömet. Kellemesen csalódtak bennem, főleg mert ritkán álok neki főzőcskézni. Ebéd után meg is kaptam a magamét apámtól.

- Ha ilyen jól sütsz, akkor több egyetemre is be kellett volna küldenem a jelentkezési lapodat  - kuncogott, arra a nevetséges elképzelésre utalva, hogy minél több helyre vesznek fel, annál többször állok neki sütni.

- Nekem bőven elég a Juilliard – nyugtattam meg őket fülig érő szájjal.  – Különben se mentem volna máshová.

  Este tíz körül sikerült elérnem telefonon Hilaryt, akinek a hangján is érződött, hogy teljesen ki van készülve. Elmesélte mennyire szörnyen fárasztó volt öt egymást követő órán keresztül hallgatni Lora szüleinek ecsetelését szeretett lányukról. A büszke szülők töviről hegyire eldicsekedtek leányuk tanulmányi eredményétől kezdve mindent, egészen addig, hogy felvételt nyert az North Texasi Egyetemre. Mivel Hilary édesanyja nemrég hozzáment Lora apjához, barátnőmnek kénytelen volt végigülnie eme családi ebédet a legellenszenvesebb plázacica oldalán. Miután befejezte a mesélést megnyugtattam őt, hogy egyelőre több hasonlóban nem lesz része, majd ártatlanul elújságoltam neki is a nagy hírt.

Akkorát sikított a hír hallatán, hogy azzal majdnem engem is felülmúlt.

- Gratulálok barátnőm – hallatszott a hangján, hogy komolyan is gondolta. – Nem hiába bosszantottalak én olyan sokáig a vörös szőnyeges dumáimmal – nevetett fel, felelevenítve az eddigi poénjait. – Megmondtam én, hogy felvesznek – esküdözött, hogy ezt már tudta előre.

  Néhány percig még dumáltunk míg teljesen ki nem ürítettük a témát, majd jó éjszakát kívánva, elbúcsúztunk egymástól.

      Másnap hajnalban, úgy fél kilenc körül dobott ki az ágy, egy hívatlan vendég kopogtatásának köszönhetően. Belebújva a papucsomba trappoltam le pizsamában ajtót nyitni. Jóformán holdkórosan haladtam lefele, ezért a sokk még jobban letaglózott mikor tudatosult bennem a vendégünk kiléte.

- Demi – ujjongtam a nyakába ugorva a lánynak, akit híressége lévén van már 4 hónapja, hogy nem láttam. Az utóbbi időben neten tartottuk a kapcsolatot egymással, de épp hogy csak néhány szóban összefoglaltuk a velünk történteket.

- Lizzy – próbált kiszabadulni szorító karjaim közül. – Jöttelek meglepni – nézett rám ezer wattos mosolyt villantva közben.

- Sikerült – vallottam be, majd beinvitáltam őt a házba. Egészen a nappaliig kísértem, ahol leültünk egymás mellé  a kanapéra. - Most pedig mesélj, mi újság? – parancsoltam rá, mivel tudni akartam minden apróságot amit kihagyott a leveleiből.

- Csak a szokásos. Koncertek, dokumentum filmem promoválása és koncertek – sorolta unottan. – Uncsi ahhoz képes ami veled történt – csillantak fel a szemei, amiből arra következtettem, hogy már tudja a nagy hírt. Látva csalódottságomat, kénytelen volt megvigasztalni – Az a baj, hogy anyud megelőzött, ugye? – találgatott, mire bólintottam. – Ne már, az a lényeg, hogy tudom, és az hogy hamarosan New Yorkba repülünk – folytatta kikotyogva valamit, amiről nem szabadna tudnom. A szemem rögtön felcsillant a világ legszebb városának említésére. – Upsz – tette a kezeit a szája elé.

- Komoly? – néztem fel rá, mire megerősítően bólintott egyet. – De miért? – folytattam csodálkozva.

- Hogy miért? Azért hogy megismerhesd a várost, belecsöppenhess a nyüzsgő new yorki életbe, mielőbb még elkezdődne az egyetem – magyarázta hitetlenkedve, hogy hogy kérdezhetek egyáltalán ilyesmit. – Ja és persze kint lakásban fogsz lakni – tette hozzá mellékesen.

- Nekem a bentlakás is tökéletesen megfelel – erősködtem, - nem kell fölöslegesen költekezned miattam – győzködtem, mivel nem szerettem amikor milliókat költenek rám.

- A lakást nem én fogom fizetni, csupán kiválasztom neked a legalkalmasabbat – magyarázta, úgy hogy megpróbált megnyugtatni, de csak annyit ért el, hogy még idegesebb lettem. Arcom láttán elgondolkodva hozzátette. – Talán egy kisebb garzonlakás megfelelő lesz, egy komplett személyzettel kiegészítve – tette hozzá direkt bosszantva engem, mire én belebokszoltam a karjába. – Hékás – szólt rám – na jó vicceltem – emelte fel védekezően a kezeit.

A hangzavarra, amit jókedvünk gyümölcse, a nevetés okozott anya és a húgom, Lucy is megjelentek a szobában.

- Mi folyik itt? – szólt ránk anya. Mielőtt válaszolhattunk volna, már folytatta is. – Csendesebben folytassátok, mert a húgod szeretne olvasni – folytatta utasítóan, mire felnevettünk.

- Lucy és az olvasás – forgattam meg a szemeimet, – két külön fogalom – néztem a húgomra, aki anya háta mögül dühösen mutatta felém a középső ujját.

 De mi csak nevettünk, tudomást sem véve testvérkém kifakadásáról.

- Demi, elmondtad már neki? – érdeklődött anyám, néhány lépést téve az említett felé.

- Igen anya, már tudom – feleltem direkt megelőzve barátnőmet, közben kihangsúlyozva az első szót.

- Akkor jó – mondta kimérten, majd megfogva Lucy kezét, hagyott magunkra.

  Amint anyuék eltűntek a kanyarban, Demi és én ott folytattuk mondanivalóinkat ahol abbamaradt. Hihetetlen, hogy 4 hónap leforgása alatt annyi minden történt barátnőmmel Hollywoodban mint velem egész életemben. Egy év nem lenne elég, hogy elmondja. Az élete csupa móka, hiszen hol nagyvárosokba jár koncertezni, hol dijátadókra csilivili estélyikbe öltöztetve. Nem csodálom, hogy ő már megunta ezt a felhajtást, mivel kicsi kora óta benne él. Már egy ideje megígértettem vele, hogy ha valaha lehetőségem adódna egy színészi karrierhez, végig mellettem álljon és útbaigazítson ha kellene. Ezt az ígéretet fel is hoztam előtte, amire azt a választ kaptam, hogy ezért visz el New Yorkba.

A nap hátralevő részét ugyanígy töltöttük el, dumálgattunk mindenféléről, majd ahogy elfogytak a témák, eldöntöttük, hogy filmet nézünk. Betettem az első DVD-t, ami a kezeim közé került és ráklikkeltem egy filmre. Pechemre azt a lemezt sikerült elővennem, ami már pár éve porosodott a polcomon. Nevetnem kellett mikor végigfutottam a lemezen található filmcimeken: Amerikai Hófehérke, Hamupipőke történet, Rock tábor, Madagaszkár, Shrek meg hasonlók. A választásom pedig  természetesen – dobpergés -  a Rock táborra esett. Barátnőm nevető rohamot kapott, amint elkezdődött a film.

- Te tényleg ezt akarod végignézetni velem – úgy mért végig, mintha kérdőre vonná az értelmi szintemet.

- Ilyen az én szerencsém – vontam vállat kelletlenül, mire Demi még hangosabban kezdett el nevetni.

  Végül is sikerült rávennem, hogy most már ha erre klikkeltem nézzük meg a filmet. Azzal érveltem, hogy film nézés közben biztos felelevenedik majd néhány emlék is, amit aztán megoszthat velem. Annyira jól éreztük magunkat egymás társaságában, hogy észre se vettük mennyire gyorsan telik az idő.Úgy estefelé, 8 óra tájt csatlakozott hozzánk Hilary is, kiegészítve az édes kettest édes hármassá. Egészen addig folytattuk a csajos délutánt, míg anya be nem kopogott az ajtómon, értesítve minket, hogy kész a vacsora.

  Az asztalnál ülve is folytatódott a szórakozás, csak visszafogottabb stílusban. Helyesebben fogalmazva, csak akkor beszéltünk ha kérdeztek.

- Lisa, ideadnád a szószt? – nyújtotta a kezét Lucy, mire én szó nélkül a kezébe helyeztem a szószt. – És mikor indultok? – kérdezte ártatlanul, de én sejtettem, hogy alig várja, hogy csak az övé legyen az emelet.

  * Megjegyzem, a házunk egy emeletes, ahol összesen 3 szoba volt, amiből az egyik üresen állt. Azt akkor szoktuk használni, ha vendég érkezik a házhoz. *

- Holnapután – felelte higgadtan Demi, mire én kérdőn néztem fel rá. Olyan hamar? Megérezhette, hogy őt nézem, mert rám villant a tekintete. – Igen szívi, két nap múlva betekintést nyerhetsz a szerelem városába – kacsintott, amivel ismét mosolyt csalt az arcomra.

- Már alig várom – ujjongtam akár egy kis gyermek.

- Remélem jól fogtok majd szórakozni – szólalt fel most először anyu. Látszott rajta, hogy nem örül túlságosan az utazásnak meg a távozásomnak, de miattam mégis megerőltette magát.

- Victoria drágám nyugodj meg, Lisa tud vigyázni magára – nyugtatgatta apu az én aggódó anyámat.  – Ugye kincsem? – nézett rám válaszra várva.

- Persze apu – mosolyogtam rá, titkon Demire sandítva, aki rám kacsintott.

 Ekkor váratlanul megszólalt valaki telefonja. Kíváncsian néztünk körbe, és állapodtunk meg Hilaryn, aki alig győzött bocsánatot kérni.

- Sajnálom, de nekem most mennem kell – szabadkozott, majd felállt. Miközben elhaladt mellettem a fülembe súgta: - Apám a városban van – hallatszott a hangján, hogy mennyire ideges. Hilary félévente ha látja az édesapját, ezért nem csoda, hogy ennyire aggódik a találkozás miatt.

- Semmi baj Hilary, menj csak – mondta szinkronban anyu és apu, mire felnevettünk. Hát igen, ők ketten világ életükben egy hullámhosszon voltak.

 A vacsora után elbúcsúztunk barátnőmtől, majd felmentünk a szobámba pihenni.

Hogy tetszett???

Prológus: A levél

Merj álmodni ... mert megéri

Prológus: A levél

        - Lisa, gyere már – kiáltott be a szobámba Hilary, aki a legjobb barátnőm volt már óvodás korunk óta. – Mi tart ennyi ideig? – türelmetlenkedett.

 Szinte magam elé tudtam képzelni arcvonásait, mikor ilyen ideges. Ilyenkor a szemei kidülledve majdhogynem szikrákat szórtak, miközben idegességében a haját tépi.  Ez lenne az én legjobb barátnőm, Hilary Pierce, amint rám várakozik az ajtó túloldalán, miközben én jókat nevetek rajta. – Persze csak halkan, nehogy meghallja, mert akkor a fejemet venné. De azt hiszem, picit előreszaladtam. Ha tapasztalatom nem csal, ilyen esetben először a főszereplőt kell bemutatni, nem a legjobb barátját.

Tehát kezdjük elölről. A nevem Elisabeth Matthews, de a hozzám közelállóak csak Lisának, esetleg Lizzynek szólítanak.  Most nincs időm végigfutni az életem legjelentéktelenebb pontjain, hogy megismerhessetek, mert készülődnöm kell Lora születésnapjára. Ő az egyik évfolyam társam, pontosabban a menő csajok egyike. Majdnem az egész iskola meghívót kapott az estélyére, kivéve a drogosokat és az ellenségeit. Kevesen vannak akik igaz barátai a lánynak, a legtöbben inkább a felhajtás miatt jelennek meg nála. Én velük ellentétben ezt barátnőm miatt teszem.

Épp a compközépig érő piros, pánt nélküli koktél ruhámat kényszerítettem magamra, mikor felcsendültek Hilary türelmetlen szavai. Egy gonosz mosollyal nyugtáztam viselkedését, azzal vigasztalva magam, hogy úgyis megvár, ha nem akar egyedül menni. A ruhához felvettem még  egy fekete platformos magassarkút is, majd magamra kapva a kardigánom, álltam utoljára a tükör elé, megvizsgálni az összhatást. A smink, melyet barátnőm varázsolt az arcomra fél órával ezelőtt tökéletesen kiemelte az arcvonásaimat, sőt a stílusomnak is megfelelt, ami nagy dolognak számított.  Egyszerű barnás szem festéket és kontúrt használt, kevés alapozóval, majd a végén egy kevés spirállal. Be kell vallanom az arcom így szemüveg nélkül talpig sminkben sokkal szebbnek tűnt. És igen tényleg, szemüveget viselek, már amióta az eszemet tudom. A nyárra a szüleim megleptek egy kontaktlencsével, amit most használok először, ezért csak sokadik próbálkozásra sikerült felhelyeznem.

Miután sikerült meggyőznöm magam, hogy a tükörben látott kép nem csupán illúzió, a képzeletem szüleménye, készen álltam rá, hogy elhagyva a szobámat szembe kerülhessek a Hilarynek nevezett mumussal.

- Na végre – mondta fellélegezve, mikor elé álltam. – Mi tartott idáig? – értetlenkedett mikor magunk mögött hagytuk a házat. – Hiszen nem a vörös szőnyegre készülünk, csak Lora bulijára – folytatta szarkasztikusan, direkt ezt a poént használva, miközben beültünk egy minket váró taxiba. – Különben sem érdemli meg, hogy kiöltözzünk miatta.

        Ez a hasonlat már kezdett gyakorivá válni nála. Pontosabban azóta használja, hogy megosztottam vele a jövőmmel kapcsolatos terveimet. Ő biztatott, hogy jelentkezzek a Juilliardra, mivel szerinte tehetséges szinésznő válhatna belőlem. Azóta folyton a vörös szőnyeggel meg a vele járó hírnévvel szekál. De be kell valljam, élvezem is, mert ilyenkor szinte mindig felbátorodok, és  elkezdek reménykedni. És ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára. Ez rám kiváltképpen igaz, ugyanis én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy valóra válthassam gyermekkori álmaimat. Már akkoriban is a reflektor fényben képzeltem el magam, lerajzoltam magamat, amint estélyiben vonulok végig a vörös szőnyegen. Persze, ez mostanáig csak egy álom maradt. Félénkségem lévén sosem voltam elég merész, ahhoz hogy kiálljak a nyilvánosság elé. Egyetlen kivétel adódott, mikor nyolcadikos koromban barátnőm a nevemben benevezett  egy iskolai előadásra, ahol meg is kaptam a főszerepet. Akkor néhány órás idegeskedés elég volt ahhoz, hogy háttérbe szorítva gátlásaimat, teljesen átadhassam magam a karakteremnek. Gondolataimból Hilary szakított ki, mikor megérkeztünk. Kifizettük a taxist, majd elindultunk egy palotához hasonlító épület felé. Hiszen a suli legmenőbb csajai csakis multi milliárdos családból származhatnak, nemde bár?

        Az este rendkívül jó hangulatban telt el. Miután felköszöntöttük az ünnepeltet és átadtuk az ajándékát, ismerős arcok után kutatva igyekeztünk elvegyülni a tömegben. Mindazok ellenére, hogy ki nem állhattam Lorát, ráadásul még mosolyognom is kellett ha rám nézett, hat jeges whisky után igen belelendültem a bulizásba. Mert természetes, hogy egy bárpult is helyet kapott, tele italokkal. Az első két poharat én fizettem, a többit pedig egy számomra ismeretlen fiú. – Vagyis lehet, hogy ismertem, csak idővel kiesett az emlékezetemből. Hiába, az alkohol a memória legnagyobb ellensége. Szerencsémre annyit nem ittam, hogy megtapasztaljam a teljes emlékezet kiesést.

Úgy hajnali négy körül vetődhettem haza teljesen egyedül, mivel Hilary még ott kellett maradjon Lorának köszönhetően. Először haragudtam rá, amíg rá nem jöttem a döntésének  okára. Végül hívtam egy taxit, és hazavitettem magam.  

Jól éreztem magam az évfolyam társaim körében, akikkel négy éve már, hogy össze voltunk zárva egy terembe. Na jó, azért nem szó szerint kell érteni. A lényeg az, hogy néhány kivételtől eltekintve egész jó kapcsolatba kerültem velük.
Hazaérve, amint átléptem a ház küszöbét az utam egyenesen a hálóba tartott, hogy eltehessem magam holnapra.

Egy mondat kavargott fel-alá a fejemben újra és újra. A holnapi nagy nap lesz számomra, tehát muszáj ébernek lennem.

        Másnap reggel hihetetlenül kómásan ébredtem. A fejem akár egy időzített bomba, mely épp készült felrobbanni, nem beszélve az izom lázról, ami a lábaimat sújtotta. Nem lévén a táncparkett ördöge nem is csodálom, hogy izomlázam lett. Rég nem buliztam már ekkorát, mint a múlt éjjel. De ennek is meglett a következménye. Jelenleg úgy éreztem magam mint aki másnapos, pedig nem is ittam sokat. Arcomat a párnába temetve próbáltam csillapítani a hasító fejfájást, sikertelenül. Öt percnyi folytonos próbálkozás után lehúzva a takarót magamról ültem fel az ágyon. Körülnézve a szobámban az első dolog amit kiszúrtam az óra volt. Amint tudatosult bennem, hogy fél 12 van, olyan gyorsan ugrottam ki az ágyból, hogy azt még Superman is megirigyelné. Felkapva magamra egy papucsot trappoltam le a konyhába.

- Jó reggelt – köszöntött apa, mikor leértem. – Hogyhogy kidobott az ágy? – viccelődött fülig érő mosollyal az arcán.

- Nem kellett kidobnia, elég volt csak ránéznem az órára – feleltem neki egy ásitás keretén belül, majd komolyra forditva a szót folytattam. – Nem jött véletlenül levelem? – tudakoltam kiváncsian.

  Majdnem egy hete már, hogy folyamatosan várom az értesítést a new yorki egyetem felől. Annyira kikészített már ez a várakozás, hogy folyton folyvást hangulat ingadozások gyötörnek. Ha arra gondolok, hogy felvettek, mosolygok mint a vadalma, ha pedig arra, hogy elutasítottak, depresszióba esek és sírok egész nap.

- De – érkezett rövid fázis késéssel a válaszom. Hatalmas kutya szemekkel néztem fel rá. – Tessék, itt van – nyújtott át egy borítékot. Ahogy átvettem hirtelen fel se tűnt, hogy már kibontották.

  Dühösen néztem fel a gyanusitottra, aki ártatlanul csak ennyit mondott.

- Kíváncsi voltam – vonta meg a vállát.

  Mély levegőt vettem, erőgyűjtésként, majd lassan de biztosan kivettem a levelet a borítékból. Kétszer is végigfutottam a sorokon, míg rájöttem az írottak jelentésére. FELVETTEK!!!!!!! Örömömben hangos kiabálásba kezdtem, miközben összevissza ugráltam a szobában.

Na mit szóltok?? :)   Véleményeket kérek :$