2. feji cime

Készül a 2. fejezet!!! Előljáróban annyit megsúgok, mi lesz a cime: Üdv New York!! Hát igen eljött már az ideje, hogy főhösünkkel megismertessük a Nagy Almát.
Végül de nem utolsó sorban még egy kis képecskét is posztolok Lisáról..

1. fejezet: Meglepetés

Végre valahára elkészültem az 1. fejezettel, amit meg is kellene ünnepelni xD  Na mindegy, jó olvasást!!
Kíváncsian várom a véleményeiteket!!!! :)

1. Meglepetés

 

       A nap hátralevő részében csak vigyorogtam. Nem számított, hogy milyen házi munkát sóztak a nyakamba, akkor, abban a kedély állapotban bármire képes voltam. Porszívózás, mosogatás, ami drága apámnak csak eszébe jutott.

Még akár autót is szereltem volna, de azt valljuk be ő sem díjazná. Mivel nem volt különösebben mivel elütnöm a délutánom, és Hilaryt sem tudtam elérni, rászántam magam egy kis sütésre. Nem törődtem a kinti kánikulával sem, csupán jól akartam érezni magam. Előszedtem egy serpenyőt és neki kezdtem palacsintát sütni. Mivel ez az első eset, hogy rászánom magam ilyesmire utána kellett néznem néhány apróságnak az interneten. Bő 15 perc múlva készültem el a finomsággal. A végeredmény 14 csokoládé krémes és 7 lekváros palacsintából állt. Az első kettőn kívül, melyet sikeresen elégettem finomra sikerült. A csokisból elfogyasztottam ötöt, míg a lekvárosból csak egyet kóstoltam meg, majd a többit félretettem a hűtőbe, a család többi tagja számára.

A szüleimen kívül volt még egy 13 éves húgom is, Lucy, akivel szinte nem telt el nap, hogy ne ugorjunk egymás nyakának. Folyton ettük egymást, de azért baj esetén ki  is álltunk egymás mellett. Akár egy tipikus testvérpár.

Délután anyu érkezésére szépen megterítettem az asztalt, hogy ne lepődjön meg annyira mikor feltálalom előtte a desszertet. A palacsintám mindhármuknak ízlett, szinte fájt az arcukon megjelenő döbbenet, mikor megkóstolták a főztömet. Kellemesen csalódtak bennem, főleg mert ritkán álok neki főzőcskézni. Ebéd után meg is kaptam a magamét apámtól.

- Ha ilyen jól sütsz, akkor több egyetemre is be kellett volna küldenem a jelentkezési lapodat  - kuncogott, arra a nevetséges elképzelésre utalva, hogy minél több helyre vesznek fel, annál többször állok neki sütni.

- Nekem bőven elég a Juilliard – nyugtattam meg őket fülig érő szájjal.  – Különben se mentem volna máshová.

  Este tíz körül sikerült elérnem telefonon Hilaryt, akinek a hangján is érződött, hogy teljesen ki van készülve. Elmesélte mennyire szörnyen fárasztó volt öt egymást követő órán keresztül hallgatni Lora szüleinek ecsetelését szeretett lányukról. A büszke szülők töviről hegyire eldicsekedtek leányuk tanulmányi eredményétől kezdve mindent, egészen addig, hogy felvételt nyert az North Texasi Egyetemre. Mivel Hilary édesanyja nemrég hozzáment Lora apjához, barátnőmnek kénytelen volt végigülnie eme családi ebédet a legellenszenvesebb plázacica oldalán. Miután befejezte a mesélést megnyugtattam őt, hogy egyelőre több hasonlóban nem lesz része, majd ártatlanul elújságoltam neki is a nagy hírt.

Akkorát sikított a hír hallatán, hogy azzal majdnem engem is felülmúlt.

- Gratulálok barátnőm – hallatszott a hangján, hogy komolyan is gondolta. – Nem hiába bosszantottalak én olyan sokáig a vörös szőnyeges dumáimmal – nevetett fel, felelevenítve az eddigi poénjait. – Megmondtam én, hogy felvesznek – esküdözött, hogy ezt már tudta előre.

  Néhány percig még dumáltunk míg teljesen ki nem ürítettük a témát, majd jó éjszakát kívánva, elbúcsúztunk egymástól.

      Másnap hajnalban, úgy fél kilenc körül dobott ki az ágy, egy hívatlan vendég kopogtatásának köszönhetően. Belebújva a papucsomba trappoltam le pizsamában ajtót nyitni. Jóformán holdkórosan haladtam lefele, ezért a sokk még jobban letaglózott mikor tudatosult bennem a vendégünk kiléte.

- Demi – ujjongtam a nyakába ugorva a lánynak, akit híressége lévén van már 4 hónapja, hogy nem láttam. Az utóbbi időben neten tartottuk a kapcsolatot egymással, de épp hogy csak néhány szóban összefoglaltuk a velünk történteket.

- Lizzy – próbált kiszabadulni szorító karjaim közül. – Jöttelek meglepni – nézett rám ezer wattos mosolyt villantva közben.

- Sikerült – vallottam be, majd beinvitáltam őt a házba. Egészen a nappaliig kísértem, ahol leültünk egymás mellé  a kanapéra. - Most pedig mesélj, mi újság? – parancsoltam rá, mivel tudni akartam minden apróságot amit kihagyott a leveleiből.

- Csak a szokásos. Koncertek, dokumentum filmem promoválása és koncertek – sorolta unottan. – Uncsi ahhoz képes ami veled történt – csillantak fel a szemei, amiből arra következtettem, hogy már tudja a nagy hírt. Látva csalódottságomat, kénytelen volt megvigasztalni – Az a baj, hogy anyud megelőzött, ugye? – találgatott, mire bólintottam. – Ne már, az a lényeg, hogy tudom, és az hogy hamarosan New Yorkba repülünk – folytatta kikotyogva valamit, amiről nem szabadna tudnom. A szemem rögtön felcsillant a világ legszebb városának említésére. – Upsz – tette a kezeit a szája elé.

- Komoly? – néztem fel rá, mire megerősítően bólintott egyet. – De miért? – folytattam csodálkozva.

- Hogy miért? Azért hogy megismerhesd a várost, belecsöppenhess a nyüzsgő new yorki életbe, mielőbb még elkezdődne az egyetem – magyarázta hitetlenkedve, hogy hogy kérdezhetek egyáltalán ilyesmit. – Ja és persze kint lakásban fogsz lakni – tette hozzá mellékesen.

- Nekem a bentlakás is tökéletesen megfelel – erősködtem, - nem kell fölöslegesen költekezned miattam – győzködtem, mivel nem szerettem amikor milliókat költenek rám.

- A lakást nem én fogom fizetni, csupán kiválasztom neked a legalkalmasabbat – magyarázta, úgy hogy megpróbált megnyugtatni, de csak annyit ért el, hogy még idegesebb lettem. Arcom láttán elgondolkodva hozzátette. – Talán egy kisebb garzonlakás megfelelő lesz, egy komplett személyzettel kiegészítve – tette hozzá direkt bosszantva engem, mire én belebokszoltam a karjába. – Hékás – szólt rám – na jó vicceltem – emelte fel védekezően a kezeit.

A hangzavarra, amit jókedvünk gyümölcse, a nevetés okozott anya és a húgom, Lucy is megjelentek a szobában.

- Mi folyik itt? – szólt ránk anya. Mielőtt válaszolhattunk volna, már folytatta is. – Csendesebben folytassátok, mert a húgod szeretne olvasni – folytatta utasítóan, mire felnevettünk.

- Lucy és az olvasás – forgattam meg a szemeimet, – két külön fogalom – néztem a húgomra, aki anya háta mögül dühösen mutatta felém a középső ujját.

 De mi csak nevettünk, tudomást sem véve testvérkém kifakadásáról.

- Demi, elmondtad már neki? – érdeklődött anyám, néhány lépést téve az említett felé.

- Igen anya, már tudom – feleltem direkt megelőzve barátnőmet, közben kihangsúlyozva az első szót.

- Akkor jó – mondta kimérten, majd megfogva Lucy kezét, hagyott magunkra.

  Amint anyuék eltűntek a kanyarban, Demi és én ott folytattuk mondanivalóinkat ahol abbamaradt. Hihetetlen, hogy 4 hónap leforgása alatt annyi minden történt barátnőmmel Hollywoodban mint velem egész életemben. Egy év nem lenne elég, hogy elmondja. Az élete csupa móka, hiszen hol nagyvárosokba jár koncertezni, hol dijátadókra csilivili estélyikbe öltöztetve. Nem csodálom, hogy ő már megunta ezt a felhajtást, mivel kicsi kora óta benne él. Már egy ideje megígértettem vele, hogy ha valaha lehetőségem adódna egy színészi karrierhez, végig mellettem álljon és útbaigazítson ha kellene. Ezt az ígéretet fel is hoztam előtte, amire azt a választ kaptam, hogy ezért visz el New Yorkba.

A nap hátralevő részét ugyanígy töltöttük el, dumálgattunk mindenféléről, majd ahogy elfogytak a témák, eldöntöttük, hogy filmet nézünk. Betettem az első DVD-t, ami a kezeim közé került és ráklikkeltem egy filmre. Pechemre azt a lemezt sikerült elővennem, ami már pár éve porosodott a polcomon. Nevetnem kellett mikor végigfutottam a lemezen található filmcimeken: Amerikai Hófehérke, Hamupipőke történet, Rock tábor, Madagaszkár, Shrek meg hasonlók. A választásom pedig  természetesen – dobpergés -  a Rock táborra esett. Barátnőm nevető rohamot kapott, amint elkezdődött a film.

- Te tényleg ezt akarod végignézetni velem – úgy mért végig, mintha kérdőre vonná az értelmi szintemet.

- Ilyen az én szerencsém – vontam vállat kelletlenül, mire Demi még hangosabban kezdett el nevetni.

  Végül is sikerült rávennem, hogy most már ha erre klikkeltem nézzük meg a filmet. Azzal érveltem, hogy film nézés közben biztos felelevenedik majd néhány emlék is, amit aztán megoszthat velem. Annyira jól éreztük magunkat egymás társaságában, hogy észre se vettük mennyire gyorsan telik az idő.Úgy estefelé, 8 óra tájt csatlakozott hozzánk Hilary is, kiegészítve az édes kettest édes hármassá. Egészen addig folytattuk a csajos délutánt, míg anya be nem kopogott az ajtómon, értesítve minket, hogy kész a vacsora.

  Az asztalnál ülve is folytatódott a szórakozás, csak visszafogottabb stílusban. Helyesebben fogalmazva, csak akkor beszéltünk ha kérdeztek.

- Lisa, ideadnád a szószt? – nyújtotta a kezét Lucy, mire én szó nélkül a kezébe helyeztem a szószt. – És mikor indultok? – kérdezte ártatlanul, de én sejtettem, hogy alig várja, hogy csak az övé legyen az emelet.

  * Megjegyzem, a házunk egy emeletes, ahol összesen 3 szoba volt, amiből az egyik üresen állt. Azt akkor szoktuk használni, ha vendég érkezik a házhoz. *

- Holnapután – felelte higgadtan Demi, mire én kérdőn néztem fel rá. Olyan hamar? Megérezhette, hogy őt nézem, mert rám villant a tekintete. – Igen szívi, két nap múlva betekintést nyerhetsz a szerelem városába – kacsintott, amivel ismét mosolyt csalt az arcomra.

- Már alig várom – ujjongtam akár egy kis gyermek.

- Remélem jól fogtok majd szórakozni – szólalt fel most először anyu. Látszott rajta, hogy nem örül túlságosan az utazásnak meg a távozásomnak, de miattam mégis megerőltette magát.

- Victoria drágám nyugodj meg, Lisa tud vigyázni magára – nyugtatgatta apu az én aggódó anyámat.  – Ugye kincsem? – nézett rám válaszra várva.

- Persze apu – mosolyogtam rá, titkon Demire sandítva, aki rám kacsintott.

 Ekkor váratlanul megszólalt valaki telefonja. Kíváncsian néztünk körbe, és állapodtunk meg Hilaryn, aki alig győzött bocsánatot kérni.

- Sajnálom, de nekem most mennem kell – szabadkozott, majd felállt. Miközben elhaladt mellettem a fülembe súgta: - Apám a városban van – hallatszott a hangján, hogy mennyire ideges. Hilary félévente ha látja az édesapját, ezért nem csoda, hogy ennyire aggódik a találkozás miatt.

- Semmi baj Hilary, menj csak – mondta szinkronban anyu és apu, mire felnevettünk. Hát igen, ők ketten világ életükben egy hullámhosszon voltak.

 A vacsora után elbúcsúztunk barátnőmtől, majd felmentünk a szobámba pihenni.

Hogy tetszett???

Prológus: A levél

Merj álmodni ... mert megéri

Prológus: A levél

        - Lisa, gyere már – kiáltott be a szobámba Hilary, aki a legjobb barátnőm volt már óvodás korunk óta. – Mi tart ennyi ideig? – türelmetlenkedett.

 Szinte magam elé tudtam képzelni arcvonásait, mikor ilyen ideges. Ilyenkor a szemei kidülledve majdhogynem szikrákat szórtak, miközben idegességében a haját tépi.  Ez lenne az én legjobb barátnőm, Hilary Pierce, amint rám várakozik az ajtó túloldalán, miközben én jókat nevetek rajta. – Persze csak halkan, nehogy meghallja, mert akkor a fejemet venné. De azt hiszem, picit előreszaladtam. Ha tapasztalatom nem csal, ilyen esetben először a főszereplőt kell bemutatni, nem a legjobb barátját.

Tehát kezdjük elölről. A nevem Elisabeth Matthews, de a hozzám közelállóak csak Lisának, esetleg Lizzynek szólítanak.  Most nincs időm végigfutni az életem legjelentéktelenebb pontjain, hogy megismerhessetek, mert készülődnöm kell Lora születésnapjára. Ő az egyik évfolyam társam, pontosabban a menő csajok egyike. Majdnem az egész iskola meghívót kapott az estélyére, kivéve a drogosokat és az ellenségeit. Kevesen vannak akik igaz barátai a lánynak, a legtöbben inkább a felhajtás miatt jelennek meg nála. Én velük ellentétben ezt barátnőm miatt teszem.

Épp a compközépig érő piros, pánt nélküli koktél ruhámat kényszerítettem magamra, mikor felcsendültek Hilary türelmetlen szavai. Egy gonosz mosollyal nyugtáztam viselkedését, azzal vigasztalva magam, hogy úgyis megvár, ha nem akar egyedül menni. A ruhához felvettem még  egy fekete platformos magassarkút is, majd magamra kapva a kardigánom, álltam utoljára a tükör elé, megvizsgálni az összhatást. A smink, melyet barátnőm varázsolt az arcomra fél órával ezelőtt tökéletesen kiemelte az arcvonásaimat, sőt a stílusomnak is megfelelt, ami nagy dolognak számított.  Egyszerű barnás szem festéket és kontúrt használt, kevés alapozóval, majd a végén egy kevés spirállal. Be kell vallanom az arcom így szemüveg nélkül talpig sminkben sokkal szebbnek tűnt. És igen tényleg, szemüveget viselek, már amióta az eszemet tudom. A nyárra a szüleim megleptek egy kontaktlencsével, amit most használok először, ezért csak sokadik próbálkozásra sikerült felhelyeznem.

Miután sikerült meggyőznöm magam, hogy a tükörben látott kép nem csupán illúzió, a képzeletem szüleménye, készen álltam rá, hogy elhagyva a szobámat szembe kerülhessek a Hilarynek nevezett mumussal.

- Na végre – mondta fellélegezve, mikor elé álltam. – Mi tartott idáig? – értetlenkedett mikor magunk mögött hagytuk a házat. – Hiszen nem a vörös szőnyegre készülünk, csak Lora bulijára – folytatta szarkasztikusan, direkt ezt a poént használva, miközben beültünk egy minket váró taxiba. – Különben sem érdemli meg, hogy kiöltözzünk miatta.

        Ez a hasonlat már kezdett gyakorivá válni nála. Pontosabban azóta használja, hogy megosztottam vele a jövőmmel kapcsolatos terveimet. Ő biztatott, hogy jelentkezzek a Juilliardra, mivel szerinte tehetséges szinésznő válhatna belőlem. Azóta folyton a vörös szőnyeggel meg a vele járó hírnévvel szekál. De be kell valljam, élvezem is, mert ilyenkor szinte mindig felbátorodok, és  elkezdek reménykedni. És ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára. Ez rám kiváltképpen igaz, ugyanis én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy valóra válthassam gyermekkori álmaimat. Már akkoriban is a reflektor fényben képzeltem el magam, lerajzoltam magamat, amint estélyiben vonulok végig a vörös szőnyegen. Persze, ez mostanáig csak egy álom maradt. Félénkségem lévén sosem voltam elég merész, ahhoz hogy kiálljak a nyilvánosság elé. Egyetlen kivétel adódott, mikor nyolcadikos koromban barátnőm a nevemben benevezett  egy iskolai előadásra, ahol meg is kaptam a főszerepet. Akkor néhány órás idegeskedés elég volt ahhoz, hogy háttérbe szorítva gátlásaimat, teljesen átadhassam magam a karakteremnek. Gondolataimból Hilary szakított ki, mikor megérkeztünk. Kifizettük a taxist, majd elindultunk egy palotához hasonlító épület felé. Hiszen a suli legmenőbb csajai csakis multi milliárdos családból származhatnak, nemde bár?

        Az este rendkívül jó hangulatban telt el. Miután felköszöntöttük az ünnepeltet és átadtuk az ajándékát, ismerős arcok után kutatva igyekeztünk elvegyülni a tömegben. Mindazok ellenére, hogy ki nem állhattam Lorát, ráadásul még mosolyognom is kellett ha rám nézett, hat jeges whisky után igen belelendültem a bulizásba. Mert természetes, hogy egy bárpult is helyet kapott, tele italokkal. Az első két poharat én fizettem, a többit pedig egy számomra ismeretlen fiú. – Vagyis lehet, hogy ismertem, csak idővel kiesett az emlékezetemből. Hiába, az alkohol a memória legnagyobb ellensége. Szerencsémre annyit nem ittam, hogy megtapasztaljam a teljes emlékezet kiesést.

Úgy hajnali négy körül vetődhettem haza teljesen egyedül, mivel Hilary még ott kellett maradjon Lorának köszönhetően. Először haragudtam rá, amíg rá nem jöttem a döntésének  okára. Végül hívtam egy taxit, és hazavitettem magam.  

Jól éreztem magam az évfolyam társaim körében, akikkel négy éve már, hogy össze voltunk zárva egy terembe. Na jó, azért nem szó szerint kell érteni. A lényeg az, hogy néhány kivételtől eltekintve egész jó kapcsolatba kerültem velük.
Hazaérve, amint átléptem a ház küszöbét az utam egyenesen a hálóba tartott, hogy eltehessem magam holnapra.

Egy mondat kavargott fel-alá a fejemben újra és újra. A holnapi nagy nap lesz számomra, tehát muszáj ébernek lennem.

        Másnap reggel hihetetlenül kómásan ébredtem. A fejem akár egy időzített bomba, mely épp készült felrobbanni, nem beszélve az izom lázról, ami a lábaimat sújtotta. Nem lévén a táncparkett ördöge nem is csodálom, hogy izomlázam lett. Rég nem buliztam már ekkorát, mint a múlt éjjel. De ennek is meglett a következménye. Jelenleg úgy éreztem magam mint aki másnapos, pedig nem is ittam sokat. Arcomat a párnába temetve próbáltam csillapítani a hasító fejfájást, sikertelenül. Öt percnyi folytonos próbálkozás után lehúzva a takarót magamról ültem fel az ágyon. Körülnézve a szobámban az első dolog amit kiszúrtam az óra volt. Amint tudatosult bennem, hogy fél 12 van, olyan gyorsan ugrottam ki az ágyból, hogy azt még Superman is megirigyelné. Felkapva magamra egy papucsot trappoltam le a konyhába.

- Jó reggelt – köszöntött apa, mikor leértem. – Hogyhogy kidobott az ágy? – viccelődött fülig érő mosollyal az arcán.

- Nem kellett kidobnia, elég volt csak ránéznem az órára – feleltem neki egy ásitás keretén belül, majd komolyra forditva a szót folytattam. – Nem jött véletlenül levelem? – tudakoltam kiváncsian.

  Majdnem egy hete már, hogy folyamatosan várom az értesítést a new yorki egyetem felől. Annyira kikészített már ez a várakozás, hogy folyton folyvást hangulat ingadozások gyötörnek. Ha arra gondolok, hogy felvettek, mosolygok mint a vadalma, ha pedig arra, hogy elutasítottak, depresszióba esek és sírok egész nap.

- De – érkezett rövid fázis késéssel a válaszom. Hatalmas kutya szemekkel néztem fel rá. – Tessék, itt van – nyújtott át egy borítékot. Ahogy átvettem hirtelen fel se tűnt, hogy már kibontották.

  Dühösen néztem fel a gyanusitottra, aki ártatlanul csak ennyit mondott.

- Kíváncsi voltam – vonta meg a vállát.

  Mély levegőt vettem, erőgyűjtésként, majd lassan de biztosan kivettem a levelet a borítékból. Kétszer is végigfutottam a sorokon, míg rájöttem az írottak jelentésére. FELVETTEK!!!!!!! Örömömben hangos kiabálásba kezdtem, miközben összevissza ugráltam a szobában.

Na mit szóltok?? :)   Véleményeket kérek :$