Prológus: A levél

Merj álmodni ... mert megéri

Prológus: A levél

        - Lisa, gyere már – kiáltott be a szobámba Hilary, aki a legjobb barátnőm volt már óvodás korunk óta. – Mi tart ennyi ideig? – türelmetlenkedett.

 Szinte magam elé tudtam képzelni arcvonásait, mikor ilyen ideges. Ilyenkor a szemei kidülledve majdhogynem szikrákat szórtak, miközben idegességében a haját tépi.  Ez lenne az én legjobb barátnőm, Hilary Pierce, amint rám várakozik az ajtó túloldalán, miközben én jókat nevetek rajta. – Persze csak halkan, nehogy meghallja, mert akkor a fejemet venné. De azt hiszem, picit előreszaladtam. Ha tapasztalatom nem csal, ilyen esetben először a főszereplőt kell bemutatni, nem a legjobb barátját.

Tehát kezdjük elölről. A nevem Elisabeth Matthews, de a hozzám közelállóak csak Lisának, esetleg Lizzynek szólítanak.  Most nincs időm végigfutni az életem legjelentéktelenebb pontjain, hogy megismerhessetek, mert készülődnöm kell Lora születésnapjára. Ő az egyik évfolyam társam, pontosabban a menő csajok egyike. Majdnem az egész iskola meghívót kapott az estélyére, kivéve a drogosokat és az ellenségeit. Kevesen vannak akik igaz barátai a lánynak, a legtöbben inkább a felhajtás miatt jelennek meg nála. Én velük ellentétben ezt barátnőm miatt teszem.

Épp a compközépig érő piros, pánt nélküli koktél ruhámat kényszerítettem magamra, mikor felcsendültek Hilary türelmetlen szavai. Egy gonosz mosollyal nyugtáztam viselkedését, azzal vigasztalva magam, hogy úgyis megvár, ha nem akar egyedül menni. A ruhához felvettem még  egy fekete platformos magassarkút is, majd magamra kapva a kardigánom, álltam utoljára a tükör elé, megvizsgálni az összhatást. A smink, melyet barátnőm varázsolt az arcomra fél órával ezelőtt tökéletesen kiemelte az arcvonásaimat, sőt a stílusomnak is megfelelt, ami nagy dolognak számított.  Egyszerű barnás szem festéket és kontúrt használt, kevés alapozóval, majd a végén egy kevés spirállal. Be kell vallanom az arcom így szemüveg nélkül talpig sminkben sokkal szebbnek tűnt. És igen tényleg, szemüveget viselek, már amióta az eszemet tudom. A nyárra a szüleim megleptek egy kontaktlencsével, amit most használok először, ezért csak sokadik próbálkozásra sikerült felhelyeznem.

Miután sikerült meggyőznöm magam, hogy a tükörben látott kép nem csupán illúzió, a képzeletem szüleménye, készen álltam rá, hogy elhagyva a szobámat szembe kerülhessek a Hilarynek nevezett mumussal.

- Na végre – mondta fellélegezve, mikor elé álltam. – Mi tartott idáig? – értetlenkedett mikor magunk mögött hagytuk a házat. – Hiszen nem a vörös szőnyegre készülünk, csak Lora bulijára – folytatta szarkasztikusan, direkt ezt a poént használva, miközben beültünk egy minket váró taxiba. – Különben sem érdemli meg, hogy kiöltözzünk miatta.

        Ez a hasonlat már kezdett gyakorivá válni nála. Pontosabban azóta használja, hogy megosztottam vele a jövőmmel kapcsolatos terveimet. Ő biztatott, hogy jelentkezzek a Juilliardra, mivel szerinte tehetséges szinésznő válhatna belőlem. Azóta folyton a vörös szőnyeggel meg a vele járó hírnévvel szekál. De be kell valljam, élvezem is, mert ilyenkor szinte mindig felbátorodok, és  elkezdek reménykedni. És ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára. Ez rám kiváltképpen igaz, ugyanis én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy valóra válthassam gyermekkori álmaimat. Már akkoriban is a reflektor fényben képzeltem el magam, lerajzoltam magamat, amint estélyiben vonulok végig a vörös szőnyegen. Persze, ez mostanáig csak egy álom maradt. Félénkségem lévén sosem voltam elég merész, ahhoz hogy kiálljak a nyilvánosság elé. Egyetlen kivétel adódott, mikor nyolcadikos koromban barátnőm a nevemben benevezett  egy iskolai előadásra, ahol meg is kaptam a főszerepet. Akkor néhány órás idegeskedés elég volt ahhoz, hogy háttérbe szorítva gátlásaimat, teljesen átadhassam magam a karakteremnek. Gondolataimból Hilary szakított ki, mikor megérkeztünk. Kifizettük a taxist, majd elindultunk egy palotához hasonlító épület felé. Hiszen a suli legmenőbb csajai csakis multi milliárdos családból származhatnak, nemde bár?

        Az este rendkívül jó hangulatban telt el. Miután felköszöntöttük az ünnepeltet és átadtuk az ajándékát, ismerős arcok után kutatva igyekeztünk elvegyülni a tömegben. Mindazok ellenére, hogy ki nem állhattam Lorát, ráadásul még mosolyognom is kellett ha rám nézett, hat jeges whisky után igen belelendültem a bulizásba. Mert természetes, hogy egy bárpult is helyet kapott, tele italokkal. Az első két poharat én fizettem, a többit pedig egy számomra ismeretlen fiú. – Vagyis lehet, hogy ismertem, csak idővel kiesett az emlékezetemből. Hiába, az alkohol a memória legnagyobb ellensége. Szerencsémre annyit nem ittam, hogy megtapasztaljam a teljes emlékezet kiesést.

Úgy hajnali négy körül vetődhettem haza teljesen egyedül, mivel Hilary még ott kellett maradjon Lorának köszönhetően. Először haragudtam rá, amíg rá nem jöttem a döntésének  okára. Végül hívtam egy taxit, és hazavitettem magam.  

Jól éreztem magam az évfolyam társaim körében, akikkel négy éve már, hogy össze voltunk zárva egy terembe. Na jó, azért nem szó szerint kell érteni. A lényeg az, hogy néhány kivételtől eltekintve egész jó kapcsolatba kerültem velük.
Hazaérve, amint átléptem a ház küszöbét az utam egyenesen a hálóba tartott, hogy eltehessem magam holnapra.

Egy mondat kavargott fel-alá a fejemben újra és újra. A holnapi nagy nap lesz számomra, tehát muszáj ébernek lennem.

        Másnap reggel hihetetlenül kómásan ébredtem. A fejem akár egy időzített bomba, mely épp készült felrobbanni, nem beszélve az izom lázról, ami a lábaimat sújtotta. Nem lévén a táncparkett ördöge nem is csodálom, hogy izomlázam lett. Rég nem buliztam már ekkorát, mint a múlt éjjel. De ennek is meglett a következménye. Jelenleg úgy éreztem magam mint aki másnapos, pedig nem is ittam sokat. Arcomat a párnába temetve próbáltam csillapítani a hasító fejfájást, sikertelenül. Öt percnyi folytonos próbálkozás után lehúzva a takarót magamról ültem fel az ágyon. Körülnézve a szobámban az első dolog amit kiszúrtam az óra volt. Amint tudatosult bennem, hogy fél 12 van, olyan gyorsan ugrottam ki az ágyból, hogy azt még Superman is megirigyelné. Felkapva magamra egy papucsot trappoltam le a konyhába.

- Jó reggelt – köszöntött apa, mikor leértem. – Hogyhogy kidobott az ágy? – viccelődött fülig érő mosollyal az arcán.

- Nem kellett kidobnia, elég volt csak ránéznem az órára – feleltem neki egy ásitás keretén belül, majd komolyra forditva a szót folytattam. – Nem jött véletlenül levelem? – tudakoltam kiváncsian.

  Majdnem egy hete már, hogy folyamatosan várom az értesítést a new yorki egyetem felől. Annyira kikészített már ez a várakozás, hogy folyton folyvást hangulat ingadozások gyötörnek. Ha arra gondolok, hogy felvettek, mosolygok mint a vadalma, ha pedig arra, hogy elutasítottak, depresszióba esek és sírok egész nap.

- De – érkezett rövid fázis késéssel a válaszom. Hatalmas kutya szemekkel néztem fel rá. – Tessék, itt van – nyújtott át egy borítékot. Ahogy átvettem hirtelen fel se tűnt, hogy már kibontották.

  Dühösen néztem fel a gyanusitottra, aki ártatlanul csak ennyit mondott.

- Kíváncsi voltam – vonta meg a vállát.

  Mély levegőt vettem, erőgyűjtésként, majd lassan de biztosan kivettem a levelet a borítékból. Kétszer is végigfutottam a sorokon, míg rájöttem az írottak jelentésére. FELVETTEK!!!!!!! Örömömben hangos kiabálásba kezdtem, miközben összevissza ugráltam a szobában.

Na mit szóltok?? :)   Véleményeket kérek :$