3. Cute stranger

3. Cute stranger

- Valami baj van? - nézett rám a srác, teljesen higgadtam, de a kíváncsiság egy apró darabja is ott csillogott a szemében. - Rosszat mondtam?  - értetlenkedett, mintha emlékezetkiesésben szenvedne.

- Á, dehogy - ellenkezdtem, nevetve. - Végülis már hozzászoktam a hozzád hasonló elkényesztetett kis csákókhoz - tettem hozzá közben végig mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Tudod, azok akiknek kisebb bajuk is nagyobb, mint az udvariasság - magyaráztam, kissé fölényesen.  Ekkor mintha Neki is leesett volna a tantusz... elvégre, jobb később mint soha, nemdebár?

- Sajnálom, hogy félreértetted a viselkedésemet - lépett közelebb hozzám, végig a szemembe nézve. Az a káprázatos, hatalmas, ígéző szempár mikor az enyémekre tévedt... úgy éreztem, menten elolvadok. Ha nem rázom meg rögtön a fejem, talán megcsókoltam volna. De szerencsére még épp időben magamhoz tértem, majd felnevettem azon az öntelt, beképzelt, egoista hangnemén, amit használt.  - Most min nevetsz? - méltatlankodott, összeráncolva a szemöldökeit.

- Éppen azon töprengem, hogy lehet valaki ennyire önimádó, fölényes  és .... elkényeztetett anyuci kedvence - fejeztem be a mondatot, a tőlem telhető legytöbb ellenszenvvel a hangomban.

- Nem mondták még neked, hogy ne ítélkezz első látásra? - kérdezte kicsit ingerülten, továbbra is rajtam tartva a tekintetét. - Hm? - tette hozzá várakozóan.

- Hahh.. - horkantam fel. - Nem stílusom az ítélkezés... csak kivételes alkalmakkor - válaszoltam pimaszul, hisz nem volt miért megjátszanom magam. Ez csak egy jóképű idegen, akit úgysem látok többet. Miért kellene illedelmes lennem vele, azok után, hogy átnézett rajtam?

- Tényleg? Nekem nem úgy tűnik... - húzta el az utolsó szót, a végén elmosolyodva. - Amúgy, Ed vagyok - nyújtotta felém a kezét, kedvesen. - Ed Westwick - kacsintott rám, miután kezet ráztam vele. Nem értettem a kacsintásának az okát, ezért nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki.

- Én Lisa vagyok - mosolyogtam rá, kicsit erőltetetten.

- Az Elisabeth egy gyönyörű név... - bókolt, amin picit megdöbbentem. Nem értettem a szándékait. Először lekezelően bánik velem, most meg... udvarolni próbál? Vagyis, csak szeretné.

- Igen az  - motyogtam hangtalanul.  - Az Edward is egy nagyon egyedi név - folytattam áttérve az Ő nevére, hogy ne hallgassak, de rosszul tettem. Véletlenül felnéztem rá és a tekintetünk ismét összeakadt.

- Tudod mit, Liz? - nézett rám olyan arcot vágva, mintha valami épp eszébe jutna. Kíváncsian vártam, mit akarhat mondani. Némán álltam a tekintetét, míg meg nem szólalt. – Holnap lesz egy buli az Angel’s Share-n, gyere el – bíztatott elvigyorodva. Furcsán hatott rám az invitálása, tátott szájjal meredtem rá. – Itt a címe – nyújtott felém egy névjegykártyát. – A hátoldalán van az igazi címe – kacsintott rám, útbaigazítva. – Tudod, elég nehéz megtalálni – folytatta magyarázatként.

- Ö, lehet hogy benézek – villantottam rá egy halvány mosolyt, mire ő felkacagott. – De most mennem kell – siettem elbúcsúzni, majd körülnéztem, de Demit sehol sem találtam. Feltételezem már javában fogyassza a pizzáját.. amiért nem is hibáztathatom őt.

- Rendben, akkor holnap – búcsúzott el ő is, majd leintett egy taxit. Még egy intésre visszafordult hozzám, majd beszált a taxiba és elment. Én pedig ott maradtam egyedül, reménytelenül várva az égi jelet, vagy legalább valami magyarázatot az előbb történtekre. Elmosolyodtam visszagondolva a jóképő idegenre, Edre, akire ha jobban belegondolok nem is illenek az előbb felsorolt tulajdonságok. Rendkívül kedves és udvarias volt, de lehet hogy ezt csak én hoztam ki belőle azok után, hogy lehordtam a sárga földig. Végig ezen törtem a fejem, miközben beléptem a pizzázóba és tekintetemmel kiszúrtam Demit az egyik asztalnál üldögélve.

- Na végre, már azt hittem elraboltak – szólalt fel idegesen, miközben leültem a vele szemben levő székre, de ez a komoly hanglejtése sem tartott sokáig. – Amúgy, ki volt az a pasi? – nézett rám kíváncsian, esdeklő kutya szemekkel kémlelve.

- Ednek hívják – válaszoltam a kérdésére bizonytalanul, mintha teljesen hidegen hagyna a kiléte. Ezt Demi is észrevehette, mert furcsán nézett rám. – De kit érdekel? Úgysem látom többet – tettem hozzá  a legnagyobb természetességgel. Azt a meghívást már nem állt szándékomban közölni vele, hiszen még a végén leszidna mert nem tartom tiszteletben a programjait… ugyanis ő már eltervezte, hogy hova fogunk menni holnap este. Időközben a pincér is megjelent, egy harminc év körüli, tüsi hajú csöppet sem jóképú fiatalember, hogy felvehesse a rendelésünket.

- Én már rendeltem – emlékeztetett Demi, a késésemre célozva.

- Egy Hawaiit kérek – böktem az étlapon szereplő legszimpatikusabb pizzára. – És egy narancslevet – folytattam az itallal, persze előbb rápillantva a Demi poharában levő löttyre.

A pincérfiú bólintott és elment, majd alig két perc múlva már vissza is tért az üdítőmmel a kezében. Kitöltötte, majd távozott.  Kivételesen Deminek esze ágában sem volt kizökkentenie a magánszférámból, és hagyta hogy némán kémleljem az előttem levő narancsszínű löttyöt. Aztán megszólalt és teljesen átlagos témákról kezdett el fecsegni. Nem értettem a gondolatváltozásának az okát, de nem is törődtem vele túlzottan. Inkább hálás voltam neki, amiért megért. Az a pasi… nagyon felkavart beülről. Annyira nagy hatással volt rám a jelenéte, hogy rendesen megijedtem, hiszen soha ezelőtt nem történt még ilyesmi velem, legalábbis az ellenkező nem miatt. Ed Westwick, vajon miért a teljes nevén mutatkozott be? Ismernem kellene valahonnan? Vagy ez csak egy tipikus new yorki viselkedésmód? Itt így szoktak bemutatkozni? Fel is tettem egy kérdést Deminek, természetesen burkoltan, teljesen átlagos hangnemben.

- Mondd csak, errefele milyenek az emberek? – tettem fel a lehető legidiótább kérdést. Természetesen csak a beszédükre voltam kíváncsi, de hát nem kérdezhetek rá nyíltan anélkül, hogy gyanút fogna. Látszólag nem tűnt fel neki semmi különös a kérdésemmel kapcsolatban, talán el is hitte, hogy csak a kíváncsiság furdallja az oldalamat.

- Büszkék és gögősek – felelte nyersen és tömören, mire én zavaromban felnevettem. Persze, hogy azok… és én már ki is fogtam a legbüszkébb ürgét közülük. – És imádnak visszavágni a rosszakaróiknak… - tette hozzá figyelmeztetőül. – Ugyhogy vigyázz velük és próbálj meg nem borsót törni az orruk alá – javasolta összeszűkült tekintettel, mire bennem valami kattant. Pont ezt tettem az imént azzal a hapsival, de ő egész másként fogta fel a dolgot, ugyhogy nagyon remélem nem sértődött meg a szavaimon és nem akar kinyiratni az első adandó alkalommal. Kitudja, lehet, hogy jóban van az FBI-al is? Elég, ráztam meg gyorsan a fejemet, majd Demire néztem.

- Nyugi, nem abba a típusba tartozom – mosolyogtam rá nyugtatóul.

- Oké – szótagolta elvigyorodva, majd témát váltott. Ezuttal a new yorki hírességekről tartott kiselőadást, a Manhattani nagykutyákról, hogy ha ne adj isten összefutnák velük, nehogy keresztülnézzek rajtuk. Kíváncsiságból rá kérdeztem a nevükre is, titkon imádkozva, hogy a Westwick ne szerepeljen közöttük. Megnyugtató sóhaj hagyta el a számat, mikor a W betűvel kezdődő családnév említése nélkül fejezte be a felsorolást.

Időközben a pizzánk is megérkezett, így a fecsegésünk nemsokára átváltott csámcsogásba, persze csak visszafogottan. Közbe közbe váltottunk még néhány szót is, de többnyire csak az ételről.

- Hm, ez mennyei volt – nyaltam meg az ajkam elégedetten, mikor mindketten sikeresen kivégeztük az előttünk elterülő hatalmas pizzatésztát. Épp a pincér által hozott borítékot vettem volna a kezeimbe, mikor Demi megakadályozott, és elvette azt előlem.

- Örülök neki – mosolygott az arcomba, mintha mi sem történt volna -, de a számla rám tartozik! Lesz még alkalmad bőven pénzt költeni, nyugodj meg – kacsintott rám hamiskásan. Egy haragos sóhaj kíséretében inkább ráhagytam a dolgot. Nem szeretem amikor kihagynak a számla intézéséből. Úgy tartom jónak, hogy ha eszek akkor fizessem is ki legalább a menű rám eső részét.

Az ügy sikeres lezárása után elhagytuk a pizzázót és elindultunk feltérképezni New York legszínesebb és legdrágább bevásárlóközpontjait – pechemre engem ezzel sohasem tudtak jobb kedvre deríteni, sőt mindig is utáltam nagy dolgot csinálni a vásárlásból. Félre értés ne essék, nem vagyok a farmer-póló hive, szeretek választékosan öltözködni, csak hát ha tehetném inkább kihagynám az új ruhák szerzésének a vásárlás részét. Most azonban minden akaraterőmet bevetve igyekesztem jó képet vágni a dologhoz. Műmosollyal az ajkamon hagytam, hogy rám kényszerítse a világ leghíresebb divattervezőinek legdrágább és legszebb kreációit, anélkül, hogy ellenkeznék. Bevallom, egy picit élveztem is a dolgot, főlem mikor a Burberry és a Gucci cuccokhoz értünk.

- Á, Demi én mindjárt kidobom a taccsot – ámuldoztam már a kirakatok láttán. – Tudod, hogy most minden eszembe jut az utóbbi fél évből, amit eddig elmulasztottam megvenni? – próbáltam mérgesen nézni, de elnevettem magam.

  Szinte az egész napunk így töltöttük, üzletből üzletbe járva míg be nem szereztük a szükéséges kellékeimet Demi listájáról. Pontosan, listát írt azokról a cuccokról amikre szükségem lesz a Nagy Almában való tartózkodásom alatt. Estélyi ruhák, tűsarkúk, táskák, smink kellékek, meg egy csomó egyéb csecsebecse, amiknek ezidáig fogalmam sem volt a létezésükről. Teljesen kimerülve estünk át a küszöbön estefele, mikor végre valahogy hazatértünk. Én anélkül, hogy megvárnám barátnőm tiltakozását szaladtam be a mosdóba, hogy minél előbb elmerülhessek a habokban. A kádat feltöltöttem forróvizzel, ráöntve az imádott tusfürdőm tartalmának felét – minek spórolni, mikor úgyis vettünk már mast? – és rá pár percre már lubickoltam is benne. Nem tudni mennyi ideig maradhattam a viz alatt, mert teljesen elveszítettem az időérzékemet, csak annyi bizonyos, hogy időközben a viz kihűlt és a habok is elfogytak. De közben teljesen átadtam magam a gondolataimnak. Újra átéltem az első new yorki  napom eseményeit, a városnézést, a pizzázást, a bevásárló körutat, valamint azt a rejtélyes találkát azzal a szépfiúval. Ed Westwick ígéző szemei mély nyomokat hagytak a fejemben, mert akárhányszor próbáltam, sosem tudtam eltüntetni őt a gondolataim közül. De nem bantam, hiszen a lelkem mélyén mintha megéreztem volna, hogy még fogok Vele találkozni.

Na, mit szóltok? :):)