3. Cute stranger

Nos, tudom, hogy elég későn, de rádöbbentem, hogy semmiképpen sem szeretném letörölni azt a blogomat, ahol életem legelső saját törijét írom. Tudom, tudom, nincs mentség arra,  hogy hónapok óta semmit sem hallattam magamról... de igyekszem, már amennyire ez lehetséges, bepótolni a hiányomat. Talán sikerülni fog, talán nem.. de egy próbát megér.
Addig is, míg töröm a fejecskémet a folytatásról, mert egy-két dolgot át kell még gondolnom, megpróbálok összekaparni egy rövid előzetesféleséget... Nem túl nagy szám, de egy jó kezdet (=

- Valami baj van? - nézett rám a srác, teljesen higgadtam, de a kíváncsiság egy apró darabja is ott csillogott a szemében. - Rosszat mondtam?  - értetlenkedett, mintha emlékezetkiesésben szenvedne.
- Á, dehogy - ellenkezdtem, nevetve. - Végülis már hozzászoktam a hozzád hasonló elkényesztetett kis csákókhoz - tettem hozzá közben végig mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Tudod, azok akiknek kisebb bajuk is nagyobb, mint az udvariasság - magyaráztam, kissé fölényesen.  Ekkor mintha Neki is leesett volna a tantusz... elvégre, jobb később mint soha, nemdebár?
- Sajnálom, hogy félreértetted a viselkedésemet - lépett közelebb hozzám, végig a szemembe nézve. Az a káprázatos, hatalmas, ígéző szempár mikor az enyémekre tévedt... úgy éreztem, menten elolvadok. Ha nem rázom meg rögtön a fejem, talán megcsókoltam volna. De szerencsére még épp időben magamhoz tértem, majd felnevettem azon az öntelt, beképzelt, egoista hangnemén, amint használt.  - Most min nevetsz? - méltatlankodott, összeráncolva a szemöldökeit.
- Éppen azon töprengem, hogy lehet valaki ennyire önimádó, fölényes  és .... elkényeztetett anyuci kedvence - fejeztem be a mondatot, a tőlem telhető legnagyobb ellenszenvvel a hangomban.
- Nem mondták még neked, hogy ne ítélkezz első látásra? - kérdezte kicsit ingerülten, továbbra is rajtam tartva a tekintetét. - Hm? - tette hozzá várakozóan.
- Hahh.. - horkantam fel. - Nem stílusom az ítélkezés... csak kivételes alkalmakkor - válaszoltam pimaszul, hisz nem volt miért megjátszanom magam. Ez csak egy jóképű idegen, akit úgysem látok többet. Miért kellene illedelmes lennem vele, azok után, hogy átnézett rajtam?
- Tényleg? Nekem nem úgy tűnik... - húzta el az utolsó szót, a végén elmosolyodva. - Amúgy, Ed vagyok - nyújtotta felém a kezét, kedvesen. - Ed Westwick - kacsintott rám, miután kezet ráztam vele. Nem értettem a kacsintásának az okát, ezért nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki.
- Én Lisa vagyok - mosolyogtam rá, kicsit erőltetetten.
- Az Elisabeth egy gyönyörű név... - bókolt, amin picit megdöbbentem. Nem értettem a szándékait. Először lekezelően bánik velem, most meg... udvarolni próbál? Vagyis, csak szeretné.
- Igen az  - motyogtam hangtalanul.  - Az Edward is egy nagyon egyedi név - folytattam áttérve az Ő nevére, hogy ne hallgassak, de rosszul tettem. Véletlenül felnéztem rá és a tekintetünk ismét összeakadt.
- Tudod mit, Liz? - nézett rám olyan arcot vágva, mintha valami épp eszébe jutna. Kíváncsian vártam, mit akarhat mondani...

Remélem meg lesztek elégedve ezzel a részlettel :)